Gyerekkoromban mindig szerettem a Mindenszenteket. Egyet jeletett azzal, hogy lemegyünk a messzebb lakó nagyszüleimhez - később csak nagymamámhoz - találkozunk az unokatestvéreimmel és játszunk délután. Most is orromban érzem a régi ház szagát. Szerettem mászkálni a temetőben is, ahol "kincsgyűjteményembe" - mely jobbára csillogó szemetekből állt - szerezhettem pár újabb kidobott sírszalagot. Az öcsémmel mindig újra felfedeztük a dédszüleim, majd nagyapám környékén lévő sírokat. Nem messze Nagyapó helyétől volt egy elhanyagolt sír - mindig engedélyt kértünk, hogy tehessünk rá egy mécsest. Kedvencem azonban az volt, amelyiken Jézus szenvedő arca volt látható egy ovális képkeret mögött. Egyébként is mindig kerestem a "képes" sírokat. Érdekelt, kiket rejt a föld.
Legjobban a hazautat szerettem, autóval, már sötétben, este, mikor minden temető felől pislákoló fénytenger derengett. Jó volt hazaérni. Akkoriban otthon, az ablakunkból - nem épült elénk a szomszéd ház - még látszott a falu mindkét temetője. Szerettem az ablakomból titokban nézni a fényeket lefekvés után.
Ma nem vagyok temetőbe járó alkat. Évek óta nem voltam kint. Aki fontos - Nagyapó - arról úgyis megemlékszem évközben. Bár csak 9 éves voltam, amikor meghalt, az utóbbi fél évben furcsa mód rendszeresen álmodni szoktam vele.
Csak azok az esti hazakocsikázások hiányoznak, a temetőkből pislákoló mécsesekkel. És ahogy otthon az ablakomban a meleg radiátorra támaszkodva nézem a fényeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése