Visszatekintés - mobil

Lassan 10 éve van mobiltelefonom. Visszagondoltam erre a hirtelen jött telekommunikációs forradalomra. Családom még a vezetékes telefon tekintetében is későn érő volt, jól emlékszem, hogy a két utcával lentebb lévő telefonfülkéhez jártunk, és 1995-ben csak azért vezettettük be, mert már kezdtek furán nézni ránk az ismerősök, hogy "nektek még nincs telefonotok???". Úgyhogy lett. De különösebben nem hiányzott. Hozzászokni azonban annál könnyebb volt.

1998-ban Apa már mobiltelefonnal rendelkezett a munkája miatt. Lassan megjelentek a mobilos osztálytársak. Én sznob dolognak tartottam, a fejlődés gyorsasága azonban végül megtört, és örültem, mikor 2000-ben Apától megkaptam a "kinőtt" mobilját: a Siemens C35-öt.

Nagyon strapabíró kis készülék volt, nem tudom, ma melyik telefon bírná ki, ha észrevétlenül a felmosóvízbe hullana, egész éjjel állna benne, és csak reggel vennék észre, hol is töltötte az éjszakát. Ezt elég volt kiszárítani, és tökéletesen működött. 10 sms fért bele, így állandóan törölgetni kellett, és kellemetlen szokása volt, hogy néma állapotban is éktelenül rikoltozott, ha merült az akkumulátor. Nem egy órán okozva ezzel kellemetlenséget nekem.

2003-ban azonban mégis kezdtem úgy érezni, most, hogy van egy kevéske jövedelmem, megérdemelnék egy jobb telefont. Már nem volt sznob dolog a mobil, természetes társsá vált. Beleszerettem a Siemens MC60 egyedi formavilágába, így az első önállóan fenntartott telefonom ez lett:

Színes kijelző, 352x288 pixeles kamera (mely kb. 0.1 megapixelnek felel meg), sok-sok sms eltárolva, és a forma. Tényleg csak a forma miatt vettem meg. A vele készült képeknek sajna sok hasznát ma sem veszem. Ráadásul amilyen kis masszív volt a C35, olyan rosszul összeszerelt volt az MC60. Már újkorában lejárt a hátsó fedele, egyre könnyebben esett szét, rendszeresen adott hibaüzeneteket. Ezért viszonylag rövid idő alatt, 2005-ben kénytelen voltam lecserélni.

Az újabb célpont: Samsung SGH X-660.


Ez a telefon nem hagyott bennem mély nyomokat, hisz vészmegoldásként vettem. Olcsó volt, és neki köszönhetően utáltam meg a szényithatós mobilokat. "Soha többet szétnyitósat!" döntöttem el 2006-ban, amikor cserére érett. Ennek ellenére mégis a Nokia 6130-ra esett a választás.

Az ok egész egyszerű: a Nokia fedele az oldalán lévő gombbal könnyedén nyitható. Kifejezetten szerettem ezt a telefont, már mp3-as volt a csengőhangja, szép, éles volt a kijelzője, kellemes a formavilága. Amiért mégis cserélnem kellett most nemrég, annak az az oka, hogy ezeket a telefonokat nem hosszú távra tervezik. Hol van már a kis felmosólében úszkáló C35! A Nokia az elmúlt fél évben egyre gyakrabban akadt ki, fagyott le, adott fehér képernyőt. A vonalat rendszeresen önkényesen bontotta beszélgetés közben.

A választásom egy olcsó, érintőkijelzős telefonra esett. Rózsaszínben. Az LG kp500-zal még csak most ismerkedem. A kijelzője nagyon szép, tökéletesen használható képeket csinál, könnyű, igaz, nagyon műanyag. Kicsit szokatlan az érintős kijelző, de tetszik az egyszerűsége.

Nem vagyok nagy kütyüs, azonban elgondolkodtat, hogy ha 10 év alatt ilyen rohamtempóban fejlődött a technológia, hova jutunk még 10 év, vagy akár 50 év múlva? És vajon ez a technológiai fejlődés megóvhatja-e a bolygót, az élőhelyünket saját magunktól, vagy a gyorsan leselejtezett és valójában szükségtelen eszközökkel csak még nagyobb hulladékterhet rakunk a Földre? Nem hiszem el, hogy ha ennyire kreatívak vagyunk, ne tudnánk valami hasznosat kitalálni az ügyben. És ki is tudnánk, ha nem lenne mindig pusztán a profit a cél.