Taxis fejlemények

Talán még van, aki emlékszik a taxisra, és a vele való kellemetlen találkozásomra.

Gondoltam elmondom, hogy a taxis ellen garázdaság miatt vádemelési javaslattal élt a rendőrség az ügyészség felé. Ha az ügyész nem is emel vádat, már akkor is megérte a fáradtságot, mert taxisunknak a feljelentésemkor bevonták a jogosítványát.

Úgy kell neki.

Mi teszi az embert?

"Hallgass az érzéseidre!" Ez korunk jelszava. S hiába a diszfunkcionális társadalom, mégsem gondolkodik el senki azon, hogy ez a modern felkiáltás vajon megállja-e a helyét?

Ha szerintem megállná, természetes ez a poszt nem születne meg. De nem állja meg. Az érzéseinknél vagyunk ugyanis a legsebezhetőbbek, itt csapnak be bennünket a reklámokkal, itt húznak le minket adományokkal, s itt viszakozik a több éve szeretőként tengődő nő azzal, hogy "az érzéseknek nem lehet parancsolni".

Pedig bizony lehet, sőt kell is. Már Müller Péter is megírta, pedig ő sem a józan eszéről híres: a szerelembe eséshez bizony mi magunk adjuk meg az engedélyt. Ha nem akarunk, nem leszünk szerelmesek.

Ami zavar azonban, az nem a szerelem, hisz itt bárkinek elnézhető, ha megtévelyedik, s hirtelen elkezd valami más szervével gondolkodni az esze helyett. A nagyobb baj az, hogy ezt a megbízhatalan jellemzőnket, az érzéseket, a gondolat és az ész fölé helyezzük. Egész kultúránkat az érzelmek túlhangsúlyozására szánjuk. Több fórumon hazudjuk, hogy ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Holott az agyfejlődés elég egyértelmű ezen a téren: a különbség kulcsa a neokortex fejlettsége, mely nélkül nem hozhattuk volna létre az emberi kultúrát. Hisz pusztán érzésekkel nem látjuk az összefüggéseket, nem tudjuk mérlegelni tetteink következményeit.

Művelődjünk kicsit: nézzük meg agyunkat kicsit közelebbről Paul D. MacLean elgondolása alapján (az esetleges pontatlanságokért előre elnézést kérek, én csak egy érdeklődő vagyok). Az agy három jól elkülönült részre osztható:

• Az agy belsejében található a többszáz millió éves R-komplexum vagy hüllőkomplexum (R= reptilia, a hüllő latin neve). Az R-komlexum felelős azon funkciók működtetéséért, amellyel a tudat nem foglalkozik. Ilyen a keringési és a légzési rendszer. Szerepe van továbbá az atavisztikus, ritualisztikus viselkedések megnyilvánulásaiban is.

• Középen, az R-komplexum körül, van a kb. 150millió éves limbikus rendszer. Ez a terület az emlősöknél fejlődött ki, s ez a terület felelős az érzelmekért, mint a félelem, bánat, boldogság, emelkedettség, düh, szerelem stb. A pszichotróp kábítószerek is az agy liblikus rendszerét veszik célba. Funkciózavarai esetén az egyén indokolatlanul élhet át félelmet, dühöt, szorongást, eufóriát. Valószínűleg a szeretet és az altruizmus nem csak emberre jellemző érzelemvilága is ebben az agyterületben gyökerezik. A limbikus rendszer az R-komplexummal karöltve felel a szexuális vielkedésért.

• Az agy legifjabb része a néhánytízmillió éves neokortex, mely a magasabbrendű emlősöknél igen fejlett. A legfejlettebb az emberen kívül a delfineké és a bálnáké. Az emberi agy 85%-át ez a rész teszi ki. A neokortex rendkívül összetett, területei felelősek öt érzékünk kifogástalan működésért, memóriánkért, a logikus gondolkodásért, összefüggések meglátásáért, s úgy általában magáért az emberre jellemző gondolkodásért és intelligenciáért. Kevesen tudják, de az intelligenciára az agy tömegének sokkal kevésbbé van befolyása, mint az agykéreg vastagságának (ezért sem lesznek feltétlenül okosabbak a nagyobb agytömeggel rendelkező férfiak a kisebb agytömegű nőknél).

Hiba lenne azonban a három agyterületet élesen elválasztani egymástól, hiszen egymás területeiből éppígy részt vállalnak. A racionális neokortexnek természetesen van hatása a nemek közötti viselkedésre, hiába legyen az alapvető mozgatórugója az alantabb fekvő agyterületekben.

Az emberi embrió agya fejlődése során épp a fenti sorrendben fejlődik ki: először megjelenik a hüllőkomplexum, majd az emkősök limbikus rendszere, s végül felépül a neokortex, mely a születést követően kb. 25 éves korunkig fejlődik, de egész életünkben változik. Agyunk olyan összetett struktúra, hogy pusztán a genetikai kódunk már kevés ahhoz, hogy egy emberi lényt meghatározzunk.

Felteszem a kérdést, hogy vajon akkor is előtérbe kell-e helyezni azt, hogy a "szívünkre hallgassunk", ha az látjuk, hogy az emlősök jelentős része tulajdonképpen szinte képtelen másképp dönteni, mint a "szívére hallgatva." Bár botorság lenne azt gondolni, hogy a "megérzésekre" nem hat a korábban megszerezett tapasztalatok összessége, éppilyen botorságnak tartom a mai emberek ellenérzéseit a józan gondolkodással, a "hideg rációval" szemben.

Ha nem csak tehetelen bábukként sodródnánk érzelmeink hullánzásán és kezünkbe mernénk venni az életünket, felelősséget vállalva cselekedeteinkért, sok kellemetlenségtől óvhatnánk meg magunkak. Ez persze sokkal nehezebb, mint rendszeresen kifogást találni az érzelmek végeláthatalanul színes palettáján. Hiszen így a felelősség sokkal inkább a miénk.

Kedves Fegyverbarát Ismerőseim!

Számtalanszor volt alkalmunk vitatkozni (köztetek saját édesapámmal) a magyar fegyvertartási szabályokról, mely véleményetek szerint túlságosan szigorú. Micsoda értelmetlen korlátozások nehezítik meg a magyar emberek fegyvertartását, micsoda felesleges túlszabályozás! Hisz elég Szlovákiáig menni, ott sorozatlövővel is lehet gyakorlatozni az erdő szélén. Lőtér sem kell hozzá, nemhogy engedély!*

Én azonban valahogy nem szeretnék olyan országban lakni, ahol úgy vehetünk lőfegyvert, mint tejet vagy kenyeret. Nem szeretnék biztonsági kapukat a középiskolák ajtajára, s nem szeretném azt sem, hogy nőjjön annak az esélye, hogy a könnyen fegyverhez jutott édesapa kicsi fia elemeli a hanyagul tárolt pisztolyt, s azzal torol meg valami gyermeteg vitát.

Hogy ma is az nem jut fegyverhez, aki nem akar? Hja, tegyük hát még könnyebbé a fegyverekhez való hozzáférést! Ha ugyanis megadjuk ennek a lehetőségét, biztosak lehetünk abban, hogy az is szerez magának fegyvert, aki eddig kiélte magát a softballon vagy a számítógépén. Brilliáns érv fegyverbarátok! Arról nem is beszélve, hogy a feltételek lazulásával a bűnözők is könnyebben jutnak fegyverhez.

De így legalább lesz alapja az önvédelmi indoknak, nemde? Rossz a közbiztonság, mivel védjük meg magunkat? Ma - még a romló közbiztonság ellenére sem - meg sem közelítjük az USA, de akár Nyugat-Európa nagyvárosainak borzalmas közbiztonságát. Persze lemaradásunkat gyorsan behozhatjuk, ha enyhítünk a szabályozáson. És akkor már a fegyverviselésnek is meglesz a hőn áhított alapja.

Amit mintha elfelejtenének jobbára hímnemű, fegyverrajongó barátaim: a lőfegyvert azzal a céllal hozták létre, hogy életeket oltsanak ki vele. Nem játék, nem vicces és nem is jópofa. Élet kioltására alkalmas eszköz. Aki pedig ezzel óhajtaná hangsúlyozni férfiasságát, annak régen rossz.

Nem vagyok pacifista, és az emberi életet sem helyezem mindenek fölé. Azonban ebben a témában véleményem sarkos és határozott: civilek ne hordhassanak fegyvert. Hordjanak a rendvédelem és a honvédelem hivatásos alkalmazottai, hordjanak a fegyveres biztonsági őrök (kizárólag munkavégzési céllal), a vadászok, és önvédelem miatt a jelen törvényben meghatározott személyek. Sportlövész pedig ne kaphasson engedélyt lőfegyver tartására bizonyos csőtorkolati energia felett. Célbalövéshez semmi szükség rá.

_____________________________________________________________

*nem ismerem a szlovák fegyvertartás szabályait, így nem tudom, mennyire hiteles fenti állítás

Hangosbemondó (???)

"Figyelem, figyelem! Kérem az XYZ-123 forgalmi rendszámú gépjármű vezetőjének tulajdonosát, fáradjon az autójához. Kérem XYZ-123 forgalmi rendszámú gépjármű vezetőjének tulajdonosát, fáradjon az autójához!"

November

Mi mást is tehetne az ember egy ilyen rendhagyóan kellemes, langyos (?) novemberi napon, mint elmegy sétálni egyet?

Örökzöld

Érnek még meglepetések. Legutóbb például mikor 20 éves ügyfelem telefonja megszólalt, és a Beatles előadásában játszotta a Mr. Postmant*. Valahogy nem tudtam haragudni rá, mert megszakította az ügymenetet.



* A dal a The Marvelettes nevű együttes 1961-ban megjelent lemezén szerepelt először. A Beatles: With The Beatles c. lemeze 1963-ban jelent meg, s itt található meg fenti feldolgozás.

Uram

Milyen mókás, hogy ha a nagymamám a férjemről beszél, mindig úgy emlegeti: az urad.

Egyetlen romantikám

Kihasználtam, hogy a mai napot egyedül töltöm. Reggeliztem, majd beletemetkeztem a Tövismadarak című klasszikusba, és este kilencre ki is végeztem a 600 oldalas könyvből hátralévő 400 oldalt. Nem ettem, nem ittam, még pisilni is csak akkor mentem ki, ha már kezdett fájni a hólyagom. De letennem akkor sem akaródzott a könyvet. Magába szippantott az ausztrál birtok és az emberi tragédák sora, élén egy vidéki lány és egy pap sírig tartó szerelmével.

Nem rajongok túlságosan a szerelemes történetekért, tizenévesen is inkább magamnak írtam ilyeneket saját magamról és általam kiválasztott elérhetelen férfiakról, minthogy más idegen képzeletét olvassam. De ez több, mint egy szerelmes történet. Ez több generáció története és tragédiája.

Bár a Tövismadarak gyerekkorom óta kísér, most olvastam először könyvben. A könyv természetesen sokkal többet mesélt el, mint a film. Ahogy mindig, a történet is mást jelentett nekem, más üzenetet hordozott, mint mikor legutóbb láttam a filmet. Gyerekként, 8-10 évesen csak az elérhetelen szerelmet láttam. Vak maradtam olyan finomságokra, mint a szereplők saját felelőssége a sorsuk iránt. Úgy láttam, hogy a szerelmi szálat a kötelesség béklyója teszi lehetelenné, egy külső tényező: papnak nem lehet felesége. És ez mindkét felet kínozza, akik nem tehetnek ellene semmit.

16-17 éves korom körül nem értettem, hogy nem láttam eddig, hogy Ralph tehet mindenről! Nem isteni köteleségtudat, hanem az ő gőgje, önzése, becsvágya teszi boldogtalanná mindekettőjüket. Haragudtam rá, és szántam egyszerre.

Most Maggiet tartom felelősnek a saját boldogtalanságáért. Egy ember sose lehet ennyire kiszolgáltatva az érzelmeinek, hiszen épp attól ember, hogy képes legyen uralkodnia rajtuk. De Maggie nem akarta ezt tenni. Nem akarta elfelejteni a papot. Még férjhez is miatta ment, forró fejjel, meggondolatlanul egy rossz emberhez. Kit terhelne mindezért a felelősség, ha nem őt magát?

Vajon pár év múlva, ha ismét előkerül a könyv vagy a film, hogyan fogom látni szereplői sorsát?

Mégis, bárkit terhel is a felelősség, a Tövismadarak felülmúlhatalan romantikája a beteljesületlen szerelem keserédes kínjában gyökerezik. Az évekig tartó egymás nélküliség fásult, néha már észrevétlen bánatában és a rövid, néhány órás vagy napos, lelket szaggató együttlétekben. Mit is mondhatnék: a nők ilyen hülyék, meg vannak veszve a hasonló történetekért, és még irigylik is a hősnő szenvedéseit azért a néhány tiltott, fékevesztett pásztoróráért, ahogy tizenévesen magam is irigyeltem. Ma már kétlem, hogy megérné. Talán azért is, mert öregszem, talán mert világnézetem ellenzi azt, hogy ennyire kiszolgáltassuk magunkat érzelmeink játékainak. Igaz, nem is vagyok már szerelemre áhítozó kamasz, sem négy fal között élő elhanyagolt asszonyka, hogy okom lenne irigykedni.

Mindenesetre a könyv utolsó bekezdését most is rendesen elsirattam. De most nem az elveszett boldogság vagy a beteljesületlen szerelem miatt, hanem az idő miatt, amit elvesztegettek, ami eljárt a hősök felett, és amit nem lehet visszafordítani soha már.

A sárga planéta

Az utóbbi napokban meg tudnak lepni az álmaim. Tengap éjjel egy idegen planétán jártam.

A sós, kénes tó partján változatos élővilág burjánzott, szoktalan, vörös, korallszerű "növényekkel" és olyan állatokkal melyekről - paradox módon - még csak nem is álmondhatnék. A világ színeit a sárga uralta. A tenger, a hegyek, a sárga különféle árnyalatiban pompáztak. A levegőben ló méretű fura jószág úszott el mellettem, mintha fütyült volna a fizikára. Alakja ormótlan volt, végtagokkal nem rendelkezett, feje busa, színe sárga és királykék. Testét valami olyan "szőrzet" fedte, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Abban sem vagyok biztos, hogy helyes dolog "szőrzetnek" nevezni, és nem a bőréhez tartozott-e egyáltalán. Leírni is nehéz, mivel sem tollhoz, sem szőrzethez vagy pikkelyhez nem hasonlított. Kerek valamik tömkelege, melyek gumiszerű szálakból tevődtek össze.

A világ egyetlen ismerős teremtményei a rákok voltak. De nem ezek a nagy ollós rákok, hanem egészen kicsi rákocskák, akik álmom egyetlen olyan elemei, amelyről tudom, hogy honnan kutyulta az agyam.

Az álom kapcsán azon gondolkodtam, hogy bár az kellően absztrakt és a valóságtól elrugaszkodott volt, mégsem hinném, hogy el tudok képzelni vagy meg tudok álmodni egy idegen világot. Azt meg különösen kétlem, hogy meg tudnám érteni.

A bálnák jutnak eszembe.

A bálnák és a definek a Föld azon élőlényei, akiknek az agykérge az ember után a legfejlettebb. Van éntudatuk, felismerik magukat a tükörben, delfineknél megfigyelték az eszközhasználatot is. Mégsem értjük a bálnákat. A főemlős majmokat meg tudjuk ismerni, de a bálnákat alig. Levadásszuk őket, kutyaeledelt és rúzst főzünk belőlük, holott nagy valószínűség szerint intelligenciájuk nem sokkal marad el a miénk mögött. Csak egyszerűen nem értjük, gondolkodásuk a miénktől messze esik. Bár itt élünk egy bolygón, ennyire különbözünk.

Ilyenkor kételkedem abban, hogy valaha is képesek lennénk megérteni egy idegen bolygó élővilágát. Hogyan tudnánk, ha a saját bolygónk legintelligensebb tagjait sem tudjuk kiismerni? Nem értjük a nyelvüket, a motivációikat, az életüket. Elgondolkodtam azon is, hogy vajon törvényszerű-e az, hogy az intelligencia kultúrát hozzon létre?

És azon is elgondolkodtam, hogy nem lenne-e sokkal békésebb hely a Föld, ha kultúrát teremtő egyedei nem a majomfélék, hanem a bálnák vagy a delfinek utódaiból kerültek volna ki? Valamiért az az érzésem a válasz egyértelmű: de igen. Talán ha túlélik az embert, ha az mégis kipusztítja önmagát (remélhetőleg a Földet nem), kapnak egy esélyt, hogy jobbá tegyék a bolygót. De jobb lenne, ha nem kellene ezzel megvárni a bálnákat.

Mindörökké evolúció III.

November 7-én volt a Darwin évforduló utolsó előadása, melyet a világhírű pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály tartott az Uránia színházban.

Amiért csak most írok róla, annak leginkább az az oka, hogy az előadáson nem esett szó az evolúcióról, Csíkszentmihályi úr az előadása elején megemlítette, hogy Darwin mekkora befolyással volt rá a Flow megírásában, de hogy hogyan, miért, mely pontokon, arra nem tért ki.

Az előadását a flow állapotról tartotta, melynek vizsgálatához az vezette el, hogy a pszicholóia mindig csak a patológiás jelenségekkel, az elmeműködés diszfunkcióival foglalkozott, az örömmel, boldogsággal soha.

Mivel az előadás sok újdonságot nem tartalmazott, így annak összefoglalásától eltekintek. Gyakorlatilag minden fent van az interneten. Ilyen tekintetben kicsit csalódás volt, még ha egy olyan jeles személyiséget is hallhattam, mint Csíkszentmihályi.

Falling in Love

Ó, azok a jogsértő feszületek!

Néhány napja gondolkodom Strasbourg azon döntésén, mely szerint Olaszországban az iskolák osztálytermeiben elhelyezett feszületek sértik az iskolába járó gyermekek vallásszabadsághoz fűződő jogát.

Egyrészt ha engem megkérdeznek arról, szükségesnek tartom-e a feszületeket egy állami iskolában, a válaszom egyértelműen nem. Állami iskolába nem kell kereszt, legyen ott az ország címere, zászlaja, olyan jelképek, melyek a nemzeti egység érzését erősítik, de ne legyen kitéve vallási jelkép. Másrészt azonban Olaszországról beszélünk, a katolicizmus bölcsőjéről, a Vatikán otthonáról. Olaszország történeleme szoros kapcsolatban van a Vatikán történelmével, a katolikus jelképekkel úgyszintén. Egy európai állam jelképei egyébként sem választhatóak el élesen a vallási jelképektől (gondoljunk csak saját címerünkre, vagy a Szent Koronára). Strasbourg úgy tűnik, épp az európai történelemről feledkezett meg, amikor kitiltotta a feszületet.

Nem tudok azonosulni azokkal sem, akik az erkölcsöt temetik a döntéssel kapcsolatban. Mert számomra a vallásosság és az erkölcsösség között sosem volt egyenlőségjel. Sokkal inkább a józan ész elhagyásáról van szó. Attól ugyanis, hogy nincsenek feszületek az állami iskolák falán, még nem lett nagyobb erkölcsi fertő sehol, nem ettől nő a bűnözés, nem ettől lazulnak a gátlások (pl.: feszületek ide vagy oda, Olaszországban híres a politikai köröbe és a rendőrség kötelékeibe is begyűrűző maffia, de beszélhetnénk a korrupcióról is - ezektől úgy tűnik, nem véd az iskolai feszület).

Folytassuk azzal, hogyan sértheti a falra helyezett feszület egy gyerek vallási szabadságát? A puszta látványával? Egy olasz állampolgárságú gyerek nincs talán hozzászokva a katolikus jelképekhez, így az mély megbotránkozást kelt lelkében? Tán valami olyan vallást követ, amely a keresztet egy szentségtelen szimbólumnak, tisztátalan ereklyének tekinti? Ez esetben mint kisebbség, úgy vélem, a többséghez kell alkalmazkodnia egy mélyen katolikus gyökerű társadalomban. Ha pedig a család ateista, akkor a kereszt iránt teljesen közömbös kellene hogy legyen. Mint közömbös tárgy, nem érezhetik úgy, hogy a feszület bármilyen jogotukat sérti.

Ha gyermekeit imára kényszerítették volna, hittanra kötelezik, esetleg vallási (vagy vallástalan) nézeteik miatt hátrányos megkülönböztetésben részesítik, a jogsértésre való hivatkozás abszolút jogos lenne. Azonban én úgy vélem (bár ez egyéni vélemény, hisz a magyar Btk. is tartalmaz bűncselekményeket hasonló alapon): egy szimbólum puszta látványa egyszerűen nem sérthet semmiféle jogot. Pláne nem egy olyan országban, ahol régre nyúlnak vissza a történelmi gyökerei. Ha netalántán a szülők nem keresztények, és a gyereknek idegen a jelkép, kérdései vannak róla, egy normális szülő korrket módon meg tudja válaszolni ezeket. Európában a saját történelmünk ismeretéhez hozzátartozik a kereszténység történetének és a Bibliának legalább alapfokon történő ismerete (bár az utóbbi időben többször megdöbbentem azon, hogy az emberek a legalapvetőbb történeteket vagy személyeket sem, vagy csak alig ismerik).

A gyerek egyéniség. Ha a szülő attól fél, esetleg emiatt fogja a keresztény hitet követni, akkor téved. Legjobb példa erre az öcsém. Bár otthon senki nem vallásos, nyolc osztályos katolikus gimnáziumba járt, tantervbe beépített hittan, mise, lelki gyakorlat, ezzel párhuzamosan a gyerekekre fordított nagyobb figyelem az iskola részéről, ma mégsem követi ezt a vallást. És nem azért, mert megutáltatták vele az egészet, hisz amíg iskolába járt, komolyan vette. Csak egyszerűen felnőve rádöbbent, hogy nem tud vele azonosulni. Nemcsak a katolicizmussal, de úgy az istenhittel általában sem.

Minél többet gondolkodom az egész ügyön, annál erősebb az a meggyőződésem, hogy a kedves felperes és édesanya, Solie Lautsi, rettenetesen unatkozhatott otthon, és muszáj volt magának valami fontos (vagy annak látszó) elfoglaltságot találni, hogy erőt ne vegyen rajta valamiféle modern depresszió. A baj csak az, ha hozzá hasonló unatkozó megszállottak tevékenységéhez egy európai bíróság asszisztál. Nem erkölcsi romlás ez, hanem a jogok és kötelezettség káoszának, gyakorlásuk következetlenségének egy újabb megnyilvánulása az Európai Unión belül. Nem ez az első, és biztos vagyok benne, hogy a sort sem ez zárja.

Vajon miért tör rám enyhe hányinger attól a reklámtól, hogy "tarthatja bankkártyáját a szíve fölött"?

Gyorsétterem

"The Showman of Science"

1934. november 9-én született Carl Sagan, planetológus, csillagász, asztrobiológus, a tudományos ismeretterjesztés kiemelkedő alakja. Tegnap töltötte volna be a 75. életévét, ha nem viszi el 1996. december 20-án a csontvelőrák egy rendkívül ritka fajtája.

Rettenetesen hiányzik ma a világból egy hasonló karakterű ember. Abban a korban, mikor nem tudok olyan társaságba keveredni, hogy ne arról folyna a csevej, mit tanácsolt az asztrológus, amikor szinte minden magazinban homeopátiás szereket vagy aurafotót javasolnak minden baj megoldásaként, amikor a tévében olyan műsorok mennek, amelyek elhitetik az emberekkel, hogy léteznek látók, van természetfölötti, s a tudományt úgy mutatják be, amely behunyja a szemét, ha valami megmagyarázhatatlan kerül az útjába (holott épp a miszticizmus teszi ezt, ha elé teszik a cáfolatokat), oda kell valaki, aki a laikusok nyelvén el tudja mondani, miért hamis ez az egész.

Carl Sagan épp ilyen volt. Amellett, hogy kiváló szakember és kutató, képes volt az egyszerű ember nyelvén beszélni a tudományokról. Nem is tudom, van-e ma ilyen tudós, aki hozzá hasonló lelkesedéssel tenné ugyanezt. Pontosan tudta, hogy azon generációt, amely napjának jelentős hányadát tölti a tévé képernyője előtt, a televízión keresztül kell megszólítani. Rendszeresen népszerűsítette a tudományt show műsorokban, elkészítette az Emmy-díjas Kozmoszt (mely annak ellenére, hogy lassan 30 éves, a mai napig egy tartalmas, közérthető dokumentumfilm) tudománynépszerűsítő cikkeket, könyveket írt. A TIME magazin nem véletlenül jelentetett meg róla riportot az alábbi címmel: "Showman of science".

Népszerűségét igyekezett arra használni, hogy felhívja a figyelmet a nukleáris fegyverek veszélyeire, és az emberi tevékenység környezetromboló hatására. A tudományban és a józan gondolkodásban látta a béke lehetőségét. Mint olyan ember, aki elkötelezett híve volt a Földön kívüli élet keresésének, a Föld élővilágát, és benne az emberiséget, sokkal egységesebben szemlélte, mint mások.

Ez is mutatja, hogy realizmusa mellett Carl Sagan idealista volt. Talán épp ez a vénája adta azt a képességét, hogy olyan jól értett az emberekhez, és át tudta adni a tudományok és a bennünket körülvevő világ iránt érzett mérhetetlen csodálatát. Ez a tulajdonsága tette lehetővé, hogy bár idős korára egyre jobban zavarta az ezoterikus áltudományok térnyerése, és a vallásokkal szemben is súlyos kritikákat fogalmazott meg, mégis evangélikus misét mondtak érte a betegsége alatt New York legnagyobb evangélikus templomában, és hindu illetve zsidó vezetők imádkoztak gyógyulásáért.

Bár írásai alapján egyértelműnek tűnik, Carl Sagan mégsem tartotta magát ateistának ("An atheist must know much more than I know”). Megkerülte a kérdést azzal, hogy kijelentette: „I am an agnostic.”
Halálát megelőző hónapokban, mikor a legtöbben a haláltól való félelem miatt hajlamosak "megtérni", így írt:
„Szeretném hinni, hogy ha meghalok, valamiképpen mégis tovább élek, lényem gondolkodó, érző és emlékező része tovább létezik. Bármennyire is szeretném azonban ezt hinni, a halál utáni életet kinyilatkoztató kultúrák ősi és világszerte elterjedt tanításai ellenére semmi olyasmit nem tudok, ami arra utalna, hogy ez több lenne hőn óhajtott vágyakozásnál.
(…)
A világ oly elragadó, és oly sok szeretetet és erkölcsi mélységet rejt, hogy semmi okunk sincs kedves, de alig bizonyítható történetekkel áltatni magunkat. Sebezhetőek vagyunk, ezért számomra úgy tűnik, sokkal jobb, ha szembenézünk a halállal és nap mint nap hálásak leszünk az élet nyújtotta rövid, de csodás lehetőségért.” *

A tudomány népszerűsítésén túl, Carl Sagan már 1977-ben kongatta a vészharangot a természettudományos műveltség csökkenése miatt. Ennek ellenére ez a hatás csak tovább erősödött az USÁ-ban, és a vasfüggöny leomlása után elért Keletre is. Technológiánk, jelenlegi életformánk jórészt a hazánkban is egyre népszerűtlenebbé váló természettudományokon nyugszik. Épp ezért olyan nagy luxus az, ha lusták vagyunk megérteni még az alapjait is. A civilizációnkat sodorjuk veszélybe.

***

„ Jacob Bronowski Az ember felemelkedése utolsó fejezetében maga is elszomorodva vallotta be, hogy „azon veszem magam észre, hogy itt, Nyugaton, hirtelen valami iszonyatos elbátortalanodás, a tudástól való visszariadás érzése vesz körül.” Azt hiszem, egyrészt arról beszélt itt, hogy milyen korlátozott mértékben érti és becsüli meg a természettudományt és a technikát – amelyek életünket és civilizációnkat formálták – a nyilvánosság és a politika közössége, másrészt a jelentéktelen, nép vagy áltudományok, a miszticizmus és a mágia növekvő népszerűségéről.

A mai Nyugaton (bár Keleten** nem) újra feléledt az érdeklődés a legkülönfélébb homályos, anekdotikus gyakran bizonyíthatóan téves tanok iránt, amelyek ha igazak volnának, minden bizonnyal érdekesebbé tennék az univerzumot, ha viszont hamisak, akkor olyan intellektuális felületességről, a rendszeres gondolkodás olyan hiányáról árulkodnak, és olyan energiapocséklással járnak együtt, ami a fönnmaradásunkat illetően nem túl ígéretes. Az efféle tanok közt van az asztrológia (az a nézet, amely szerint sorsunkat mélységesen befolyásolja az, hogy tőlünk százbillió mérföldre éppen milyen csillagok kelnek fel, amikor mi egy zárt szobában megszületünk); a Bermuda háromszög „rejtélye” (amely sok különféle változatban állítja, hogy a Bermuda közelében egy UFO él az óceánban, amely megeszi a hajókat és a repülőgépeket); általában a repülő csészealjakról szóló beszámolók; az ősi asztronautákban való hit; a szellemek fényképezése; a piramidológia (amelybe az a hit is beletartozik, hogy a borotvám élesebb marad egy kartonpiramisban, mint egy kocka alakú kartondobozban); a szcientológia (a lelki kuruzslás egy újabb fajtája); az aurák és a kirli fényképezés; a gerániumok érzelmi élete és zenei ízlése; a pszichosebészet; a lapos és az üres Föld elmélete; a modern próféciák; az evőeszközök távolról való összegörbítése; az asztrálkivetítések; a Velikovszki-féle katasztrofizmus; Atlantisz és Mu; a spiritizmus; továbbá az emberiség Isten vagy istenek általi különleges teremtésének elmélete (annak a mélységes kapcsolatnak az ellenére, amelyben mind biokémiailag, mind agyfiziológiailag a többi állattal állunk). Lehetséges, hogy vannak igazságmagvacskák némelyikben ezek közül a tanok közül, de széles körű elfogadásuk arról tanúskodik, hogy kiveszett belőlünk az intellektuális szigorúság és a szkepticizmus, és vágyainkkal szeretnénk helyettesíteni a kísérleteket. Mindezek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nagyjában és egészében limbikus és jobb agyféltekés tanítások, álomjegyőzkönyvek – természetes (itt minden bizonnyal helyén való a szó) és emberi reakciók annak a környezetnek a bonyolultságára, amelyben élünk. Ám ugyanakkor misztikus, okkult tanok is, amelyek úgy vannak kieszelve, hogy ne legyenek kitéve cáfolatnak, és jellegzetesen ne képezhessék racionális viták tárgyát. Ezzel szemben a fényes jövő útja szinte bizonyosan a neokortex teljes körű működésén át vezet – a józan észen át, amelyet persze ötvöz az intuíció és a limbikus és R-komplexumos alkotórészek hatása, de mégiscsak józan ész: a világ bátor feldolgozása, abban a formájában, amilyen valójában. (…)

„Tudományos civilizáció vagyunk”, jelentette ki Jacob Bronowski. „Ez olyan civilizációt jelent, amelyben a tudás és a tudás integritása kulcsfontosságú. A sciencia csak egy latin szó a tudásra… A tudás a mi sorunk.”***

____________________________________________________________________

* Carl Sagan: Milliárdok és milliárdok - 1997

** Fenti idézet a hidegháború idejéből való

*** Carl Sagan: Az éden sárkányai - 1977

Elmebaj

Bennem ma tudatosult, hogy emberek pártszimpátia alapján döntik el, hogy beadassák maguknak a H1N1 influenza védőoltást vagy sem. Tehát - ismétlem - pártszimpátia alapján hoznak döntést egy egészségügyi kérdében!

Máshol hiánycikk a szer, szükség lenne rá, de nincs. Mi ki tudtunk fejleszteni egy vakcinát, de még ebből is politikát csinálunk. Nem is tudom, süllyedhet-e ennél mélyebbre ez az ország...

A Nap és a Rák

Akartam már írni a bőrgyógyásznál tett rutin látogatásomról. Ehhez tudni kell rólam: fehérbőrű vagyok, hamar lekap a nap, sok anyajegyem van. Ezek közül az egyik időszakonként fokozott érzékenységet mutat, így hát úgy döntöttem, orvoshoz fordulok, mielőtt elvisz a melanoma. Az SZTK rendelésen közölték, hogy fél év múlva van időpontjuk, majd kiröhögtek, mikor jeleztem az aggodalmaimat.

Ez vezetett ahhoz, hogy magánpraxisba menjek, egy elismert bőrgyógyász főorvoshoz, és inkább kicsengessem a 6.000 forintot egy rutinvizsgálatért, minthogy csúnya véget érjek egy hónapokkal elkésve felfedezett melanoma miatt (igen, túldramatizáltam, de inkább, minthogy elsikkadjon valami, ami valóban probléma lehet).

A doktorurat felhívtam hétfőn, és szerdára már meg is volt az időpont.

Első benyomás: a doki sokkalta szimpatikusabb élőben, mint képeken. A második, hogy igen magabiztos a saját tudását és szakértelmét illetően, és kellően határozott is, ami úgy vélem, elengedhetetlen az orvosi pályán, ahol emberek élete a tét.

Elmondtam a panaszom, ő pedig hozzá is kezdett a kb. 50+ db anyajegy vizsgálatának. Közben beszél. A napozásról, és arról, hogy nem igaz az, hogy a napozás okozza a melanómát. A melanómát a leégés okozza. Volt leégésem? Nem? Hogy nem nagyon napozok? Ő azért javasolja nekem a napot, hisz a legújabb kutatások szerint a napfény és az általa a szervezetben keletkező D-vitamin védelmet nyújt a bőrrák, de más ráktípusok ellen is.

- Mintha épp ezért támadná több bőrgyógyász Szendi Gábort - vetettem közbe. A doki hallott a dologról, de nem igazán foglalkozik vele. Folytatta, amit félbeszakítottam.

- Ezek a kutatások oly nagyszámú alany bevonásával készültek, és olyan szignifikáns eredményeket adtak, amelyeket nem lehet ma figyelmen kívül hagynia egy bőrgyógyásznak. Persze megvan az a veszély, hogy a laikus félre érti, és igazoltnak látja a túl sok napozást, mely aztán valóban melanómához vezethet - magyarázza a kollegái aggodalmát.

Tehát napozást ajánlott. A párom unszolására egyébként sokkal gyakrabban voltam napon idén nyáron, mint korábban. De mindig csak délután három-négy óra körül, vagy délelőtt. Naptejet pedig nem használok, csak nagyon ritkán, ha valóban erősen tűző napra megyek ki, egyrészt mert sosem tudod magad rendesen bekenni, és a szabadon maradt bőrfelületek leégése éppúgy okozhat rákot, másrészt mert olvastam egy nemzetközi tanulmányt a naptejekről, mely szerint nem védenek az UVA sugaraktól, és sok közülük olyan kemikáliákat tartalmaz, amely nap nélkül is rákkeltő.

A történet vége az, hogy teljesen egészséges vagyok, a néha érzékeny anyajegy - mely egyébként a vizsgálatkor épp nem volt érzékeny - is normális, mégcsak meg sincs sérülve. Azt, hogy néha fáj, okozhatja rosszabb anyagú ruhanemű. A levételét az orvos nem javasolta.

Amire figyelnem kell: az eltérő anyajegy. Egy emberen - ahogy rajtam is - hasonló típusú anyajegyek vannak. Ami veszélyes lehet, ha egy ezektől eltérő folt jelenik meg. Pl. egy egészen lapos, fekete színű. Ilyenkor azonnal irány az orvos. De normál esetben ilyen fehér bőr esetén, mint az enyém, elég az éves kontroll.

Így, hogy szakembertől hallottam, már bátrabban merem javasolni mindenkinek: ne bujkáljon a nap elől. Csak legyen mindig észnél! Ne a legmagasabb UV sugárzásban menjen ki, és ne süsse magát ropogósra. Sem a napon, pláne nem a szoláriumban. Nemcsak csúnya lesz, de akár bele is halhat.

Közlekedési akadály

Fura szerzet a magyar ember.

Ma, késő délelőtt volt egy kis fennakadás a 47-es villamos közlekedésében. Az Építész utcánál volt a baleset, egy kisteherautót oly jól sikerült telibe találnia a villamosnak, hogy az felborult a síneken, elzárva ezzel mindkét irányú közlekedést.

Amit nem értek az az, hogy miért kell kollektíven nekiesni a villamosvezetőnek, aki korrekt módon bemondja, már három megállóval a baleset helyszíne előtt, és utána minden megálláskor, hogy a villamos honnan nem közlekedik tovább, honnan mennek pótló buszok, illetve mely egyéb járatok igénybevételével juthatnak el az utasok a céljukhoz. Miért kell neki felróni a BKV működésképtelenségeit, miért kell vele veszekedni, vele, aki tényleg minden tőle telhetőt megtett, hogy az utasok a legkisebb időveszteséggel mehessenek tovább? Ez számomra teljesen érthetetlen.

Én a gyaloglás mellett döntöttem a csípős idő ellenére, ezzel is hátrahagyva elégedetlenkedő, cinikus utastársaimat. Elhaladtam a baleset helyszíne mellett, ahol további tanácstalan embereket láttam. Mivel kezdtem rájönni, hogy benéztem a buszmegálló helyét (én az a csökönyös fajta vagyok, aki azt hiszi, jobban tudja a villamosvezetőnél, merre menjen), az egyik helyszínbiztosító rendőrhöz fordultam segítségért, aki ezt készségesen meg is adta. Látva az ottan helyzetet és az embereket, ismét csak azt tudom mondani, mint a villamosvezető esetében: miért a rendőrrel kell ironikusan cinizálni? Ő határozta meg az ideiglenes menetrendet? Ő intézte a balesetet? És ha netalántán a kedves utas visszakapja ugyanazt a bicskanyitogató stílust az egyszerű járőrtől, persze ismét a rendőr lesz bunkó. Érdekes módon nekem, aki normálisan szólt hozzá, megadta a megfelelő segítséget.

Kb. 100 méterre a baleset helyszínétől aztán meglett a keresett buszmegálló, melyre én kb. 500 méterrel odébb emlékeztem. Onnan is jól látszott a síneken keresztbe fekvő kisteherautó.

- Igazán tájékoztathatnának megfelelően, ha nem járnak a villamosok - zsörtölődött mellettem egy idős asszony - legalább kiírtak volna valamit.

Azt, hogy mégis hogyan és mikor tájékoztathatták volna az utazóközönséget időben egy spontán balesetről, inkább nem kérdeztem meg. Talán ha nem a rendszert szidta volna a többi hasonszőrűvel együtt, hanem figyelt volna, a villamospótló buszt sem késte volna le.

Visszatekintés - mobil

Lassan 10 éve van mobiltelefonom. Visszagondoltam erre a hirtelen jött telekommunikációs forradalomra. Családom még a vezetékes telefon tekintetében is későn érő volt, jól emlékszem, hogy a két utcával lentebb lévő telefonfülkéhez jártunk, és 1995-ben csak azért vezettettük be, mert már kezdtek furán nézni ránk az ismerősök, hogy "nektek még nincs telefonotok???". Úgyhogy lett. De különösebben nem hiányzott. Hozzászokni azonban annál könnyebb volt.

1998-ban Apa már mobiltelefonnal rendelkezett a munkája miatt. Lassan megjelentek a mobilos osztálytársak. Én sznob dolognak tartottam, a fejlődés gyorsasága azonban végül megtört, és örültem, mikor 2000-ben Apától megkaptam a "kinőtt" mobilját: a Siemens C35-öt.

Nagyon strapabíró kis készülék volt, nem tudom, ma melyik telefon bírná ki, ha észrevétlenül a felmosóvízbe hullana, egész éjjel állna benne, és csak reggel vennék észre, hol is töltötte az éjszakát. Ezt elég volt kiszárítani, és tökéletesen működött. 10 sms fért bele, így állandóan törölgetni kellett, és kellemetlen szokása volt, hogy néma állapotban is éktelenül rikoltozott, ha merült az akkumulátor. Nem egy órán okozva ezzel kellemetlenséget nekem.

2003-ban azonban mégis kezdtem úgy érezni, most, hogy van egy kevéske jövedelmem, megérdemelnék egy jobb telefont. Már nem volt sznob dolog a mobil, természetes társsá vált. Beleszerettem a Siemens MC60 egyedi formavilágába, így az első önállóan fenntartott telefonom ez lett:

Színes kijelző, 352x288 pixeles kamera (mely kb. 0.1 megapixelnek felel meg), sok-sok sms eltárolva, és a forma. Tényleg csak a forma miatt vettem meg. A vele készült képeknek sajna sok hasznát ma sem veszem. Ráadásul amilyen kis masszív volt a C35, olyan rosszul összeszerelt volt az MC60. Már újkorában lejárt a hátsó fedele, egyre könnyebben esett szét, rendszeresen adott hibaüzeneteket. Ezért viszonylag rövid idő alatt, 2005-ben kénytelen voltam lecserélni.

Az újabb célpont: Samsung SGH X-660.


Ez a telefon nem hagyott bennem mély nyomokat, hisz vészmegoldásként vettem. Olcsó volt, és neki köszönhetően utáltam meg a szényithatós mobilokat. "Soha többet szétnyitósat!" döntöttem el 2006-ban, amikor cserére érett. Ennek ellenére mégis a Nokia 6130-ra esett a választás.

Az ok egész egyszerű: a Nokia fedele az oldalán lévő gombbal könnyedén nyitható. Kifejezetten szerettem ezt a telefont, már mp3-as volt a csengőhangja, szép, éles volt a kijelzője, kellemes a formavilága. Amiért mégis cserélnem kellett most nemrég, annak az az oka, hogy ezeket a telefonokat nem hosszú távra tervezik. Hol van már a kis felmosólében úszkáló C35! A Nokia az elmúlt fél évben egyre gyakrabban akadt ki, fagyott le, adott fehér képernyőt. A vonalat rendszeresen önkényesen bontotta beszélgetés közben.

A választásom egy olcsó, érintőkijelzős telefonra esett. Rózsaszínben. Az LG kp500-zal még csak most ismerkedem. A kijelzője nagyon szép, tökéletesen használható képeket csinál, könnyű, igaz, nagyon műanyag. Kicsit szokatlan az érintős kijelző, de tetszik az egyszerűsége.

Nem vagyok nagy kütyüs, azonban elgondolkodtat, hogy ha 10 év alatt ilyen rohamtempóban fejlődött a technológia, hova jutunk még 10 év, vagy akár 50 év múlva? És vajon ez a technológiai fejlődés megóvhatja-e a bolygót, az élőhelyünket saját magunktól, vagy a gyorsan leselejtezett és valójában szükségtelen eszközökkel csak még nagyobb hulladékterhet rakunk a Földre? Nem hiszem el, hogy ha ennyire kreatívak vagyunk, ne tudnánk valami hasznosat kitalálni az ügyben. És ki is tudnánk, ha nem lenne mindig pusztán a profit a cél.

Temetők fénye

Gyerekkoromban mindig szerettem a Mindenszenteket. Egyet jeletett azzal, hogy lemegyünk a messzebb lakó nagyszüleimhez - később csak nagymamámhoz - találkozunk az unokatestvéreimmel és játszunk délután. Most is orromban érzem a régi ház szagát.

Szerettem mászkálni a temetőben is, ahol "kincsgyűjteményembe" - mely jobbára csillogó szemetekből állt - szerezhettem pár újabb kidobott sírszalagot. Az öcsémmel mindig újra felfedeztük a dédszüleim, majd nagyapám környékén lévő sírokat. Nem messze Nagyapó helyétől volt egy elhanyagolt sír - mindig engedélyt kértünk, hogy tehessünk rá egy mécsest. Kedvencem azonban az volt, amelyiken Jézus szenvedő arca volt látható egy ovális képkeret mögött. Egyébként is mindig kerestem a "képes" sírokat. Érdekelt, kiket rejt a föld.

Legjobban a hazautat szerettem, autóval, már sötétben, este, mikor minden temető felől pislákoló fénytenger derengett. Jó volt hazaérni. Akkoriban otthon, az ablakunkból - nem épült elénk a szomszéd ház - még látszott a falu mindkét temetője. Szerettem az ablakomból titokban nézni a fényeket lefekvés után.

Ma nem vagyok temetőbe járó alkat. Évek óta nem voltam kint. Aki fontos - Nagyapó - arról úgyis megemlékszem évközben. Bár csak 9 éves voltam, amikor meghalt, az utóbbi fél évben furcsa mód rendszeresen álmodni szoktam vele.

Csak azok az esti hazakocsikázások hiányoznak, a temetőkből pislákoló mécsesekkel. És ahogy otthon az ablakomban a meleg radiátorra támaszkodva nézem a fényeket.