Katarzis

Mikor tegnap kiléptem a mozi ajtaján ismét egy kritikán aluli film megtekintését követően, azon gondolkodtam, vajon az én igényeim túl magasak, másoké túl alalcsonyak, vagy egyszerűen nem tud már újat nyújtani a filmipar.

Az utóbbi időben havonta kb. két alkalommal voltam moziban, mindig nagy elvárásokkal ültem be a filmre, és nagy csalódással léptem ki onnan. Az utolsó olyan film, ami tudott nekem meglepetéssel szolgálni, az A Faun Labirintusa volt. Azóta nagy a pangás. A történetek kiszámíthatóak, már az első fél óra után biztos vagyok a végében. A történetben logikai ellentmodások vannak, a szereplők tetteinek nincs értelme, s erről a mind látványosabb pusztítással próbálják elterelni a figyelmet. Kezdem unni, hogy nem születik az értelemre ható film, száműzték a morált és a katarzist.

A filmek ugyanis csak folynak, a szereplőknek nem hiszem el, hogy fáradtak, nem hiszem el, hogy szerelmesek, azt se ohgy egyáltalán érzenek. Az ezer éves elcsépelt kliséket látványorkánnal akarják feldobni, s a néző ezen kívül semmit sem kap a pénzéért.

Nézzünk néhány példát.

Tegnap a Hellboy2-ről jöttem ki. Hiteltelen, se tanulság, se színészi játék, a szereplők cselekedetei értelmetlenek.
A Batman: A Sötét Lovag csak folyik a maga útján, másfél óra telt még csak el, és várom a film végét, ami nem hoz enyhülést, nem oldja fel a film kérdéseit, feszültségeit. Nem hiszem el Batmannek, hogy szenved a lány halála miatt. Éppoly depressziós marad, mint a halála előtt. Nem változik.
A Múmia 3 szót sem érdemel, annyira gyenge, kiszámítható és bagatell. Mégcsak nem is humoros, bár a cél ez volna.
Az új X-Akták mozi egy középkategóriás, esti bűnügyi tévéfilm, obszcén végkifejlettel. És ne higgyenek abban, hogy van benne forró ágyjelenet Mulder és Scully között, mert nincsen. Még ez sem.

Azt hiszem, egyenlőre csak az animációs filmek alkotói nem okoznak csalódást, mind a Kung-fu panda, mind a Wall-E remek szórakozást nyújtott, még ha nem is voltam tökéletesen megelégedve.

De visszatérve a filmekre, és a katarzisra. Müller Péter írt erről, arról az élményről, amely során belátjuk hibáinkat, felülemelkedünk önmagunkon és mondhatni, többek leszünk, megértjük, mi miért történt velünk. A katarzis élmény általában valamilyen trauma, melyet meg kell élnünk azért, hogy a bennünket körülvevő világot tisztábban láthassuk. Olyan lelki hatás, mely segítségével azt is felfogjuk, amit eddig képtelenek voltunk. S éppen ezért, mert ekkor egy részünket el kell veszítsünk, a katarzis rendkívül fájdalmas tud lenni. Shakespeare tragédiái, vagy a görög drámák épp ilyen katarktikusak. A főhős akár az általa elkövetett gaztettek és gyilkosságok által is felemelkedhet. Vagy épp csak ezek által.

Ma egyre inkább halogatjuk a katarzist. Nem akarjuk átélni, még nem, még várjunk egy kicsit, jó a vakság, nem akarunk látni, hiszen vakon egyszerűbb, könnyebb ebben a morál nélküli világban. A halogatás azzal az eredménnyel jár, hogy az elkerülhetetlen katarzis nagyobb és fájdalmasabb erővel fog lecsapni az egyénre. Amit apránként kellett volna elviselnünk, egyszerre kell kiállnunk, s az sem kizárt, hogy bele kell pusztulnunk. Mint a Yellowstone park, amelyet annyira óvtak az egyébként ott természetesen pusztító erdőtüzektől, hogy mára szinte teljesen megsemmisülne, ha a parkot védők figyelme ellenére betörnének a lángok. Talán valahol tudjuk is mindezt, de nem veszünk tudomást róla.

Ezért tűnik el a katarzis a filmekből is. Nem akarjuk. Nincs tanulság, a főhősök nem fejlődnek, nem lesznek többek, tapasztaltabbak a megélt események hatására. Nem tanulnak belőle semmit. Mi, nézők sem. Csak nézzük az életük sodrásában tehetetlen alakokat, és nem értjük, mi hiányzik. Pedig ennyi hiányzik csupán: a katarzis.