2009. január 2., péntek

Baráti csevej

Ha elkezdek blogokat nézegetni, ott általában saját sorsuk felett kesergő embereket találok, akik a párkapcsolatuk, a munkájuk, magányuk vagy nihilizmusuk miatt sírnak. De leginkább a párkapcsolatuk miatt. Nem szeretem, miért így szeret, miért nem úgy szeret, miért hagyott ott, én hagytam ott, minek hagytam ott, stb.

Én azonban általában a barátaim miatt kesergek. Illetve amiatt, mert nincsenek. Szoktam magam hitegetni, hogy de van, legalább egy mindenképpen van, sőt, kettő is, de az igazság az, hogy nincs. Na jó, a bajban van, de nem vagyok mindig bajban.

Kb. 14 éves korom óta tart a barátok nélküli állapotom. Alapjáraton nem érzem ennek hiányát, és azt is tudom, hogy túlfejlett egóm az oka, meg az hogy túl szép vagyok és okos, ezért folyton irigyek rám. Na jó, ez utóbbit csak viccnek szántam (remélem mindenki jót nevetett, ha-ha), de tény, hogy jelentős szerepe van az igen nagy egómnak. Az emberek azt hiszik, lenézem őket. Közben meg csak magamat nem nézem le, és helyén van az önértékelésem, ellenben a körülöttem lévőkkel. És ki akar azzal barátkozni, akiről azt hiszi, hogy magas lovon jár (istenem, de rég lovagoltam!)? Hogy változzak meg? Kösz, nem. Változzanak ők! (ez is csak vicc volt, ha-ha, nem várom én el senkitől a változást) De én is jól vagyok így, nem akarok változni. Aki így is kitart mellettem, az nekem bőven elég. Hogy akkor minek sírok? Hát ez jó kérdés. Talán telhetelen vagyok. Sokat akarok. Én akarok lenni a társaság fénypontja! Ami sose voltam. Exhibicionista vagyok! És tartózkodó. Egyszerre. Titokban vagyok exhibicionista! Igen, azt hiszem, ezzel megfelelően kifejeztem az állapotom.

Ha végignézek azokon az embereken, akik 18 éves korom után lettek, vagy lehettek volna a barátaim, a lista tragikus. Persze egy-két dolognak elejét is vehettem volna a "ne bízz senkiben" jelmondat égisze alatt, de kösz, inkább ezt sem.

A főiskolás barátaim például, akiket a barátimnak hittem, nem álltak mellém egy olyan konfliktus történtekor, amikor a másik fél elvileg jelentéktelen kellett volna, hogy legyen. Senki "nem akart belefolyni". Olyannyira, hogy aztán ki is zártak a társaságból kis időre (már megint - a társaságból való kirekesztettség kíséri az életem; azt hiszem, ez a karmám: ma, ha nem zárnak ki, kizárom én magam - király!).

A főiskolás barátnőm összefeküdt, majd viszonyt kezdett a nagy plátói főiskolás szerelmemmel, ami még nem is zavart volna, ha tudom, hogy ő élete szerelme, de nem az volt. Csak szórakozott. Próbálta ugyan szeretni, de akkor is csak szórakozott. Talán úgy vélte, ennyi jár neki a nehéz gyerekkora miatt. Vagy ilyesmi... Én pedig hallgattam a sirámait a kapcsolat miatt, hallgattam, milyen a srác az ágyban, hogy nem egy nagy durranás, és nem maradtam le semmiről, kicsi a farka is, de azért csak be-befeküdt hozzá. És igen, tudta, hogy szerelmes vagyok! Aztán egy romantikus estén a kollégiumban megengedte, hogy a srác elolvassa a naplómat, amikor én házon kívül voltam. Amiben sejthető, miket ír egy 20 éves lány a plátói szerelméről. Elástam magam. A barátnőm azonban nem számolt azzal a ténnyel, hogy én nagyon sok mindent leírok ám a naplómba, így azt is, amikor ő a plátói szerelmem tudta nélkül a plátói szerelmem kollégiumi szobájában (talán ágyán) összefeküdt egy tűzoltóval. Plátó szerelmem reakciója sejthető a barátnőm felé, így hamar véget is ért a romantikus este. Amit barátnőm szerint én rontottam el, mert leírtam mindezt, és nem ő, amiért nem vette ki a srác kezéből a naplóm.
Egyébként kifejezetten szeretem ezt a történetet. Van benne valami kellemes komikum. Még az égésem ellenére is nevettem rajta akkor, bármilyen ramatyul is voltam. A nagy főiskolás plátói szerelmem meg egy béna balfék papucs, mert még ezek után is képes volt futni a barátnőm után.
Ez a barátnőm egyébként a történtek ellenére a mai napig számíthat rám. De mióta dolgozni kezdtünk, új barátai vannak. Így nincs már rám szüksége.

Egy másik főiskolás jóbarátom, akivel sok elméleti vitát és beszélgetést lefolytattam, nagyon jó munkát kapott a főiskola után. Rögtön az építésvezetők mellett kezdte! Okos srác volt, azért kedveltem. Órákig tudtunk a kriminológiáról, a közéletről, a politikáról beszélgetni. De az új állás miatt elszállt. Azt hiszem, kicsit le is néz, mert én nem kerültem olyan magas szervhez. Vagy talán inkább önmagát értékeli túlságosan felfelé, hozzám, mezei jólképzett kőműveshez képest. Kár érte.

Aztán volt egy olyan barátőm is, aki boszorkánynak hitte magát. Vagy inkább médiumnak. Az e-mailemre nem válaszol, pedig konkrét kérdéseket intéztem hozzá, szükségem lett volna a segítségére. Semmit nem tudok róla. Szóval elmaradt.

Igazából ez a bajom. Én amolyan nótórius kapcsoalttartó lennék, de folyton elmardnak mellőlem az emberek. Azt mondják, "sok vagyok". Tömény és erős, amit oldani kell egy kis lélegzetvétellel. Vagy sok, sok, soksoksoksok lélegzetvétellel. Szokták mondani, ami nem megy, nem kell erőltetni. Úgyhogy inkább én sem barátkozom.

Vannak azért barátiam. Régről. Helyzetem egyáltalán nem rossz, ezért is volt az önirónia. A legjobb barátom például az az ember, akivel együtt élek. De rajta kívül is akad egy kevés. Csak láthatnánk egymást gyakrabban.

4 megjegyzés:

anna írta...

találkozzunk!

nasia írta...

a feléig teljesen azt hittem, hogy rólam szól ez a bejegyzés, pedig nem is ismerjük egymást, csak anna blogján keresztül találtam rád:)

üdv,
csilla

Sedith írta...

Akkor barátkozzunk? :D

nasia írta...

ez aranyos:D
felőlem:)